Kiállni magadért

2015.02.02

'A legtöbben azonban szenvedünk a kényszeres kedvesség terhétől, és gyakran így halogatjuk az élet fontos dolgaival való szembenézést. Azért vagyunk kedvesek, mert nem akarunk másokat megbántani, miközben nekik sokkal többre lenne szükségük, mint az érzések tapintatos kezelésére. Őszinte emberi kapcsolatokra vágynak, amelyeknek célja van. Ehhez azonban tekintélyes energia-befektetés kell, és kockázatos is. Általában a könnyebb utat választjuk, és inkább kedvesek vagyunk, hogy ne kelljen nemet mondanunk és kiállni a meggyőződésünk mellett - ezzel pedig egyszerűen túllépünk az adott helyzeten.

Ha nem félünk nemetmondani, vajon milyen ember lesz belőlünk? Milyen lesz az a világ, ahol az emberek tudatosan képesek haragudni és nemet mondani... A 'tudatos harag' sok tekintetben egy egészségesebb világ felé vezet, amelyben talán kevesebb az ellenségeskedés és a negatív elem, egyszerűen azért, mert kevesebb lefojtott energia szivárog ki láthatatlan csatornákon. Persze ahhoz, hogy ezt elérjük, elsősorban pozitív életszemléletre, életigenlésre van szükség, még akkor is, ha a körülmények arra ösztönöznek, hogy nemet mondjunk. A külvilág által tapasztalt tagadás gyakran egy pozitív belső folyamattal párhuzamosan zajlik, amely egyéniségünk megerősítésének, bátorságunk és erőnk kapcsolatának, és annak az eredeti eszménynek a felmutatása, amelyhez ily módon térünk vissza. Ha felismerjük ezt a lehetőséget, a tagadás pozitív értelmét is megtaláltuk. Képzeljük el, milyen átalakulást hozhat ez a mindennapokban!'

Részlet Edgar Cayce: Alapvetések a 21. századi életről c. könyvének 184. oldaláról

Saját életutamon jó példasort láthatunk a fentiekre:

Hol is kezdjem... halk szavú, zárkózott gyerek voltam.
Az ovis emlékekből még aggódó szüleim képe rémlik fel és a 'Mi lesz így veled később? Hogy fogod megvédeni magad?' szöveg, amikor nem tudtam kiállni magamért.
Tini koromtól különféle önfejlesztő könyveket kezdtem bújni, és tanulmányozni kezdtem az asszertív önérvényesítést (Pl. minden nap elismételtem lefekvéskor a 'Jogom van NEM-et mondani. ...' listát).

A gyakorlás megtette a hatását: általános iskola felső tagozatában, talán 6 vagy 7-edikes lehetettem, amikor megtörtént az első 'csoda'. 4-es csoportban kellett dolgoznunk. 2 undok fiú került mellénk, akik addig piszkálták a barátnőmet, amíg az sírva fakadt. Ekkor betelt a pohár! Feltört belőlem az igazság bajnoka, és úgy leteremtettem a 2 fiút, hogy azok köpni-nyelni nem tudtak. Attól fogva megváltoztak. Bár nyíltan nem mutatták, de mégis tisztelettel néztek rám, és attól kezdve nem piszkáltak.

Felnőttként az első munkahelyemen, a felvételin még beleegyezően bólogattam, amikor közölték, hogy a munka meg kell legyen, de a túlórákat nem fizetik. Aztán ugyanitt megtapasztalhattam egy kolléga határozott fellépését: önérvényesítés a főnök elképzelései ellenében. Ellenkezésének hatása meglepő módon a Nagyobb Tisztelet lett. Miért is? Mert ki mert állni az igazáért! Nem sokkal később nekem is alkalmam nyílt megtapasztalni ezt: az egyik vidéki ügyfelünknél ragadtam majdnem egy hétre. Sajnos olyan szerződésünk volt velük, hogy bármilyen programfejlesztést kértek, azt teljesítenünk kellett. Bár nem volt tökéletes a rendszerünk, de részemről és a kollégáim részéről is mindent megtettünk a sikeres együttműködésért. A rettegett Főkönyvelő az egyik megbeszélésen épp a cégünket pocskondiázta, amikor betelt a pohár. Felemelkedtem és elmondtam a magamét. Ismét győzött az Igazság. Ettől kezdve előre köszönt a Főkönyvelő Úr - pedig addig észre se vett!

Ezután velem egyenrangú, vagy a hierarchiában feljebb állónak is könnyen ellent mondtam, ha úgy éreztem, hogy nincs igaza, ill. a saját érdekeimet is könnyebben képviseltem.

Persze amikor az önképzés spiritualitás ösvényére értem, akkor egyre többször találkoztam a 'légy elfogadóbb' szöveggel és ez kicsit megzavart. A 'női minőség a befogadás, elfogadás...' emiatt, ha egy általam tisztelt ember olyasmit tett, mondott, amit nem éreztem korrektnek, építőnek, akkor megpróbáltam elfogadni. Néha a 'biztos egy régi adósság törlesztéseként kell megtapasztalnom mindezt' szöveggel enyhítettem a belső fájdalmat. De emögött csupán a bűntudat illúziója volt. Utólag fény derült rá, hogy mindkettőnknek jobb lett volna, ha nem engedek, és kifejezem az ellenérzésemet. Na de hogy is van ez? Bűn, mint illúzió? Mi történik ilyenkor valójában? Célt tévesztünk! Bármikor is jövünk rá, hogy célt tévesztettünk, mindig lehetőségünk van helyrehozni, kiegyensúlyozni az adott szituációt. Semmi szükség bűnhődésre, főleg, hogy az semmit nem old meg. Ahogy haladok előre a változás útján azt tapasztalom, hogy egyre kevesebb lehetőségem van nem építőnek lenni. Egyre gyorsabban veszem észre, hogy mitől billent ki az egyensúly és a helyreállításhoz vezető út is hamar megmutatkozik.
A EGYENSÚLY egy dinamikusan változó állapot. Hol elfogadni, hol elengedni kell egy-egy kérést, gondolatot, eszmét... A tisztelt személy sincs mindig tudatában szavai, tettei következményének, tehát úgy szolgálhatom mindenki legjavát, ha elmondom az ellenérzéseimet, amikor ezt érzem korrektnek.

Rájöttem, hogy a legjobb útmutató a szívem. Rá hallgatva megérzem, hogy mikor kell kiállni az Igazságért. A legtöbbször csak azt érzem, hogy valami nem stimmel. Ekkor van az a pont, amikor tenni kell valamit. Ez lehet egy megbeszélés, egy levélírás, néha mindezek előtt egy oldás kérése.... bármi, ami segít a felszínre hozni a dolgokat, és ezáltal segít megtalálni azt a megoldást, ami mindenkinek jó.

További csodaszép napot kíván:

Széplaki Viki
Harmónizálás Képességkibontakoztató Központ
info@harmonizalas.hu
facebookon Harmónizálás (közösségi oldal)